„Vagy möggyógyul, vagy möghal”
"A betegeket eleinte javasasszonyok gyógyítgatták, de csakhamar jött a községbe egy katonai sebész-ápoló, Bizcó Benjámin, aki egy szoba-konyha lakásért, 120 forint évi fizetésért és betegenként 40 krajcár látogatási díjért elegyengette a betegek útjait.
Biczó Benjámin, a kispestiek kedves Biczó Bénije eredeti ember volt. Télen prémmel beszegett, zsinóros, eléggé megviselt hosszú kabátban, magyar nadrágban, csizmában járt, amelyhez elmaradhatatlan kellék volt a sárga sálszerű kendő és a fekete báránybőrsüveg. Nyáron árvalányhajas pörgekalap, nanking nadrág és világos kabát volt az öltözete amit még kiegészített a hosszúszárú pipája is. Rendesen vendéglőben ült az öreg Biczó, úgy, hogy betegei is itt keresték fel. Biczó nagy komolyan kikérdezte az illetőt mije fáj, hol fáj s azután adott neki valami ártatlan cziczkóróteát vagy efféle jó orvosságot s ezzel az ajánlatával biztatgatta betegeit: >no csak vögye be barátom bátran ezt az orvosságot, ettől vagy möggyógyul, vagy möghal, de beteg nem marad, - az biztos.<
Nagy kedvvel szerepelt a mükedvelői előadásokon, de csak magyar tárgyú darabban, ahol csizmában, pörge kalappal jelenhetett meg s ahol nagy tempósan elénekelhette kedvenc dalát:
>Az én csizmám csekorgós, csekorgós, csekorgós,
ingyen adta a bótos, a bótos, a bótos.<
Még halála után is sokáig legendás alakja maradt Kispestnek, akiről igen sok anekdóta járt szájról-szájra s az akkori Kispest apraja-nagyja szeretettel fújta ezt a nótát:
>Amikor még legény voltam,
A kapuba kiállottam,
Egyet, kettőt kurjantottam,
Mindjárt tudták, hogy én voltam,
De most, hogy már öreg vagyok,
A kapuba kiállhatok,
Akár százat kurjanthatok,
Meg se hallják, hogy én vagyok.
Azért halt meg Biczó Béni,
Vizet adtak inni néki,
Ha bort adtak volna néki
Most is élne Biczó Béni!<"
"A betegeket eleinte javasasszonyok gyógyítgatták, de csakhamar jött a községbe egy katonai sebész-ápoló, Bizcó Benjámin, aki egy szoba-konyha lakásért, 120 forint évi fizetésért és betegenként 40 krajcár látogatási díjért elegyengette a betegek útjait.
Biczó Benjámin, a kispestiek kedves Biczó Bénije eredeti ember volt. Télen prémmel beszegett, zsinóros, eléggé megviselt hosszú kabátban, magyar nadrágban, csizmában járt, amelyhez elmaradhatatlan kellék volt a sárga sálszerű kendő és a fekete báránybőrsüveg. Nyáron árvalányhajas pörgekalap, nanking nadrág és világos kabát volt az öltözete amit még kiegészített a hosszúszárú pipája is. Rendesen vendéglőben ült az öreg Biczó, úgy, hogy betegei is itt keresték fel. Biczó nagy komolyan kikérdezte az illetőt mije fáj, hol fáj s azután adott neki valami ártatlan cziczkóróteát vagy efféle jó orvosságot s ezzel az ajánlatával biztatgatta betegeit: >no csak vögye be barátom bátran ezt az orvosságot, ettől vagy möggyógyul, vagy möghal, de beteg nem marad, - az biztos.<
Nagy kedvvel szerepelt a mükedvelői előadásokon, de csak magyar tárgyú darabban, ahol csizmában, pörge kalappal jelenhetett meg s ahol nagy tempósan elénekelhette kedvenc dalát:
>Az én csizmám csekorgós, csekorgós, csekorgós,
ingyen adta a bótos, a bótos, a bótos.<
Még halála után is sokáig legendás alakja maradt Kispestnek, akiről igen sok anekdóta járt szájról-szájra s az akkori Kispest apraja-nagyja szeretettel fújta ezt a nótát:
>Amikor még legény voltam,
A kapuba kiállottam,
Egyet, kettőt kurjantottam,
Mindjárt tudták, hogy én voltam,
De most, hogy már öreg vagyok,
A kapuba kiállhatok,
Akár százat kurjanthatok,
Meg se hallják, hogy én vagyok.
Azért halt meg Biczó Béni,
Vizet adtak inni néki,
Ha bort adtak volna néki
Most is élne Biczó Béni!<"